Először is Üdv mindenkinek, aki idelátogatott!
Első témám a művészetről és annak helyzetéről szól. Napjainkban a művészetet úgy mutatják be, mint valami felsőbbrendű, elérhetetlen és érthetetlen dolog. Természetesen bizonyos emberek nagyon jól járnak így, mivel ezzel bizonyítják, hogy rájuk és módszereikre igenis szükség van. Művésznek és művészetnek azt nevezik aki/ami a többségnek tetszik és akit/amit nagyon sokan szeretnek. Ez viszont szerencsére nem igaz, mivel a művészet és a művész annak a megnevezése, ami/aki különleges, egyedi módon képes érzéseket kelteni a többi emberben és képes kirántani őket a hétköznapokból. Sajnos az az általános, hogy a művészetet tanítani kell, ami természesen igaz, de csak átvitt értelemben, vagyis mivel a művészet az egyén önkifejezése, gyanítom belátható, hogy elég irreális, ha előbb mások érzéseit akarjuk kifejezni. Jelenleg sajnos ez történik, ugyanis a kisgyereket beiratják a zeneiskolába, ahol 1 évet a szabályok megtanulásával tölt el, majd jön a hogyan fogd le ezeket és azokat a hangokat. Nos ennél a résznél szoktak hülyének nézni és szidni, hogy ugyanmár, ki ez a hülye és mit képzel, hogy bírálja a rendszert?! Nos, azért írok így, mert én egy másik utat jártam be, ráadásul úgy, hogy kiskoromban azt mondták, nincs zenei hallásom. Nem azt mondom, hogy a jelenlegi rendszer teljesen rossz, mert nem az, csak a sorrend nagyon rossz, ugyanis előbb hagyni kéne, hogy az illető(gyerek, fiatal, idős) aki szeretné kifejezni magát, szeretne művész lenni, előbb megismerkedjen pl: a hangszerrel és a dallamokkal. Előbb az egyénnek magának kell annyira kíváncsinak és érdeklődőnek lennie, hogy kísérletezik próbálgatja a hangszert, hangokat vagyis önmagát és miután ezeken túl van, és már alkotott jópár saját dalt, na akkor ha szükségét érzi elmegy egy tanárhoz, aki megtanítja neki azt, hogy mások hogyan csinálták. Miután elértük, vagy megközelítettük saját határainkat, menjünk és tanuljunk másoktól, de fontos, hogy ne fordítva csináljuk, ne a technikával és mások érzéseivel kezdjük, mert az nagy valószínűséggel a kreativitás gyengüléséhez és az egyéniség gyengüléséhez vezet.
Okkal írtam e dolgokat, ugyanis a művésznév választása, nálam azért történt, mert amikor zenélek nem ugyanaz vagyok. Tudom érdekesen vagy betegen hangzik, de aki alkot az szerintem megérti ezt. Amikor zenélek nem tudom mit csinálok, nem működik az agyam, csak jön valami és rajtam keresztül megmutatkozik a hangokban. Ezért sokszor van olyan, hogy 2-3 órát úgy zenélek végig, hogy mikor befejezem, nem tudom felidézni mi is történt valójában ez idő alatt. Pontosan azért, amit én így megtapasztaltam, azért vagyok én hálás (nem istennek, mert nálam ilyen nincs), a zenére és a művészetre alázattal tekintek, úgy mint olyan dologra, amely nem e világi, mint ami egy másik dimenzióból jön. Sok nagy művész azért csúszik meg, mert elfelejtik, hogy nem ők csinálják, csupán rajtuk keresztül történik, elfelejtenek hálásak lenni ezért.
A MŰVÉSZETEN LEHET ELMÉLKEDNI, MAGYARÁZNI, ELEMEZNI..., DE TELJESEN FELESLEGES, MIVEL ...
... A MŰVÉSZET CSAK MEGTÖRTÉNIK.
Utolsó kommentek